"A Világ Tele Van Őrültekkel."
(Taxiban Utazó Negyedik Törvénye)
Vajon pontosan mennyivel lenne egyszerűbb az élet, kedves népek, ha némely kritikus pillanatokban mi, emberek, őszinték lennénk egymáshoz, és ezt mondanánk, miközben egyenesen a másik szemébe nézünk:
Jól sejted. Úgy van. Őrültnek tartalak, és félek tőled.
?
Na ez az a mondat, kedves népek, amit egészen biztosan senki nem ereszt ki a száján, holott olykor jó oka volna rá.
Történt pedig, hogy Zsüliett néhány évvel ezelőtt boldogan rászabadult játszani a VilágszélesKiKicsodára. Ez az izé arról nevezetes legfőképpen, hogy nem való semmi egyébre, int megtudni, hogy ki kinek az ismerőse. Gyakorlottabb júzerek egészen a sárga földig is alázhatják magukat azzal, mennniyre nem ismernek senkit, mennyire nem számítanak, és hogy soha a büdös életben nem fog velük egy lélek sem barátkozni, mert titkon mindenki utálja őket. Zs. csak finoman, halkan jegyzi meg, manapság fél Pest-Buda azon izgul, hányan igazolják vissza, hogy ismerik-e, és vajon azok, akik ismerik, a megfelelő emberek-e. Zs. döbbenten konstatálta azt is, hogy a VilágszélesKiKicsodában nem az számít, hogy ki ismer kicsodát a valóságban, hanem hogy szóba állnak-e még. Na mindegy.
Zsüliett tehát önfeledten játszadozott, és vigyorogva konstatálgatta, hány már-már elfeledett arc bukkan elő a virtuális addikció poklából. Dacára annak, hogy ettőlóva inthette volna, hogy már feltörték a villanypostafiókját, mi több, Dilinyós Exek Még Dilinyósabb Tandemjei több mint érthetetlen üzeneteket eregetnek rája, merthogy megtehetik, mivelhogy Zs. elérhető, sőt megtalálható, naszóval, dacára az előzményeknek, Zsüliett közzé tette a VKK-n, miképp lehet őtet elérni.
Ennek egyenes következménye volt persze az egykori osztálytárs felbukkanása, akit e helyt nevezzünk csak Zizzent Ketyónak. Az első levél még nem keltett gyanút. Zizzent Ketyó boldogan ecsetelte, milyen jó már, hogy megtalált, legyen bármily hosszú is az eltelt idő (hát igen, amikor Zizzentet utoljára láttam, még nem volt személyi igazolványom. És még mi mindenem nem volt, hujjuj. Túllendülünk.)
Válaszoltam tehát, sőt, csakhamar felbiztattam, írjon bátran egy másik osztálytársunknak is, akivel újra kapcsolatban vagyunk, és aki biztosan úgy örülne, hogy nagyon.
Egy hét múltán Zs. és Osztálytárs keserű tapasztalatokkal lettek gazdagabbak.
Zaklat engem, panaszolta Osztálytárs. Leveleket küldözget, amelyekben elpanaszolja, hogy őtet nem szerette senki, meg hogy mi mindannyian kirekesztettük. Ilyen pusziforwardolós szeretetspameket küldözget, hogy fontos vagy nekem, meg mittomén.
Ja, nekem is, bólintott rá Zs.
Kismackók puszilkóznak benne. Horror.
A múltkor nem válaszoltam neki, folytatta Osztálytárs, erre közölte, hogy tudhatta volna előre, én is úgy bánok majd vele, mint a többiek. Most mi a francot csináljak? Én már komolyan kezdek félni.
Zs. ezen a ponton felhívta a figyelmet arra, hogy az íméleket akár vissza is lehet pattintani, és akkor egyáltalán meg sem kapod. Vagy nem kell válaszolni, mutatott rá. Vagy meg kell neki írni, hogy hagyjon már békén, tette még hozzá. Majd leült, hogy összerakja a rég halogatott levelet Zizzent Ketyónak.
Szia,
megkaptam a leveleidet - hát sajna, én nem bírom ezt a tempót. Ne haragudj érte. Most is csak azért írok, hogy meg nem bántsalak, amiért nem válaszolok. Hirtelen besűrűsödtek idebenn a dolgok, majd egyszer talán elmesélem, miféle munka ez, na de lényeg: légy jó és jókedvű, majd írok, de most nem tudok többet.
Zs.
ÖÖÖ. Szóval? Nem lehet ez olyan nehéz.
Szia,
igen, jól sejted. Őrültnek tartalak, és félek tőled. Ne várd a válaszomat. Nem válaszolok. Hagyj békén. De tényleg. Vagy megmondalak az anyukámnak.
Na? Mit gondolnak, kedves népek, miért nem megy ez nekem?
