Ezt régebben írtam, de sajnos, azóta is igaz, és egyre igazabb lesz. Jaaaj. Ismétlem. Jaaaj.
Egy matematika könyvbe pillantván rátaláltam a facérszingli-képletre.
„B.3331. A 12.b. osztályba ugyanannyi fiú jár, mint lány, így a szalagavatón mindenkinek lesz az osztályból táncpartnere. A párok összeállításához minden fiú rangsorolja az összes lányt, és fordítva. Mutassuk meg, hogy párba állíthatók úgy, hogy ne legyen olyan fiú és lány, akik mindketten szívesebben táncoltak volna egymással, mint a nekik jutó partnerrel. (5 pont)
Megoldásvázlat. Megadunk egy eljárást, amivel a kívánt összepárosítás elkészíthető.
Abból a helyzetből indulunk ki, hogy senkinek sincs párja.
Minden lépésben kiválasztunk egy facér fiút. Ez a fiú odamegy ahhoz a lányhoz, aki az első helyen áll a listáján. Ha annak még nincs párja, akkor ők egy pár lesznek. Ha a lánynak már van párja, akkor megpróbálja lekérni. Lekérés esetén a lány választ a két fiú közül. Ha a lekérés sikeres, akkor a lány korábbi párja visszamegy a facér fiúk közé.
Ha nem sikerült a lekérés, akkor a fiú a listáján 2. helyezett lánynál próbálkozik, majd a 3. helyezettnél stb., egészen addig, amíg talál magának párt.
Ezt az eljárást egészen addig folytatjuk, amíg mindenkinek lesz párja.
Bebizonyítjuk, hogy az eljárás biztosan véget ér. Minden egyes állapotban a lányok egy-egy pontszámot kapnak. Akinek még nincs párja, 0 pontot kap. Akinek a listájáról az utolsó helyezett a párja, 1 pontot kap. Akinek az utolsó előtti a párja, 2-t, és így tovább. Ha n fiú és n lány van, akkor a pontszámok összege 0 és n2 között lehet, és minden lépésben nő. Ezért az eljárás legfeljebb n2 lépésben biztosan véget ér.
Azt is megmutatjuk, hogy a végeredményül kapott párosítás megfelel a feltételnek. Tegyük fel, hogy egy fiú, F és egy lány, L szívesebben táncolna egymással, mint a kapott párjukkal. Ebben az esetben F előbb L-t próbálta táncra kérni illetve lekérni, mint a jelenlegi párját. L-nek pedig F-et kellett volna választania. Ez tehát nem lehetséges.”
Méghogy nem lehetséges. Nahát, ezek a matematikusok. Akkor végül is nekem most hány pontom van? 1, netán 2 vagy 0? Csudába, fenébe, francba. Egy dolog azért megnyugtat. Ezek szerint tudományosan bizonyított, hogy egy adott halmazban (ismeretségi kör) a társkereső cirkusz egyszer véget ér, és mindenki boldog lesz. Pontosan n2 lépés múlva.
Éppen ezért, az ember lánya ismerkedik. Társaságba jár, Társaságba, nagy betűvel. Ez persze kockázatot jelent, hiszen minél több ismerősöd van, annál nagyobb szám az n. Tehát annál később lelsz igaz hitvesedre. Vagy nem? Mit tudom én. Szóval eljárogatsz, persze a többi csajjal, akikkel ahelyett, hogy valami tisztességes helyre mennétek táncolni, ahol tesztoszterontól gőzölgő kanok gyűltek össze kapásra várva, akik bejönnek nektek vagy legalább fizetnek egy rundot, beültök egy füstös kis borozóba, és arról vitatkoztok órákon át, hogy mi a különbség a facér meg a szingli között, és hogy melyikőtök melyik nem szeretne lenni inkább. A diskurzus pedig csak akkor szakad meg, amikor beállít egy újabb némber, és a barátnője kijelenti, hogy igazából most sokkal fontosabb róla beszélni, mert ő bizony az a lány, akinek Majdnem Van Pasija. Azért ez eléggé megalázó, megalázó, méghozzá azért, mert az ember lánya nem férfiak által méri önnön értékét, hanem, köszönhetően a nőirodalom beható tanulmányozásának, belső tartásra törekszik. Ami annyit jelent, hogy ugyan tandem akar lenni, de ezt a világért sem vallaná be, mert akkor szemen köpné saját magát, hiszem mindenki tudja, hogy ha tandem vagy, az legalább akkora probléma tud lenni, mint ha nem vagy az. Vagy valami ilyesmi.
Aztán valaki felveti, hogy mindannyian lúzerek vagyunk, azok voltunk azelőtt, és azok vagyunk most is, de nem baj, mert tulajdonképpen az emberi lét három mű segítségével elmenedzselgethető úgy százhúsz éves korodig bajmentesen, melyek pedig név szerint a Jóbarátok, a Miért éppen Alaszka? és a Garfield.
Ez az a fázis, pont az, melyben felfedezem, hogy utolér lassan engem is a tüsszentés útján terjedó kór: a facérhipochondria. Diagnosztizáltam. Könnyen ment, mert annyi sorstársamat láttam már ebben a szomorú állapotban: borongósan aggodalmas ábrázattal járkálnak körbe-körbe, pont mint Füles a Százholdas Pagonyban, és minden szembejövőtől megkérdezik: mi a baj velem? Miért vagyok én ilyen szerencsétlen?
Na jó, persze a facérhipochonder önmagának sem vallja be, hogy bajban van, ahogy a drogosok és az alkoholisták sem.
Akkor most én bajban vagyok? Ha egyszer bevallom? (.....) No várjunk, ez nem ilyen egyszerű. Lehet, hogy bevallom, és mégis facérhipochonder vagyok? Vagy bevallom, noha nem vagyok az? Most tessék, hogy miért ilyen bonyolult ez az egész. Már megint.
Uff. Én beszéltem.
Csip-csip.
Hmmm.
